Minden reggel felkel az ember és újra meg újra nekivág a napjának. Függetlenül attól, hogy jó rossz, esik vagy hull, esetleg süt a nap; folytassa. Nem mindennap van meg a e tenni akarás vágya mégis megtesszük, mert a túlélési ösztön ezt súgja. Munka, pénz, megélhetőség. Így érezzük ezt kell tennünk, hogy megéljünk ebben a világban. Igaz a mai társadalmi normákkal s elvárásokkal ha része akarsz lenni a társadalomnak, be kell állni a sorba s haladni valamennyire a nyájjal. De ez sem teljesen igaz ebben is meglehet élni saját életedet csak rá kell jönni, melyik szabályt, hogyan tudod alkalmazni. De mégis az ember mindig akar valahova s valakihez tartozni. Sokan ezért saját magukat meghazudtolva elárulják saját érzéseiket, vágyaikat, gondolataikat csakhogy valakinek/valakiknek megfeleljenek. A szerelemben is ha ez történik s társadalomban is egyaránt elvesztődik az embernek az én képe. Mivel nem mutat semmi egyedit ami ő mégsem kell majd nekik. Ez annyit tesz, hogy megváltoznak valakiért aki pont azért hagyja el mert már nem saját maga. Ezek után több önértékelési próblémával mint azelőtt mennek tovább, nagyobb csomaggal a hátán lelkén. Végül elérni olyan helyre ahol elfogadnák de a terhei miatt nem kapja ő a helyét és saját magát kergeti őrületbe. Na ez így igaz is meg nem is. Van aki talpra áll és meggyógyul. Napról napra kisebb sebekkel ami megmarad de együtt tud élni vele, a seb megvan emlékeztetőül de már nem fáj. Ugyanakkor vannak a személyek akik nap mint nap feltépik ezeket s sebeket és mélyebre hatolnak, nem ápolják őket, hogy helyre jöjjenek. Na ez így már egy teljesebb kép,de ez sem az egész valóság. Ugyanakkor mégis soknak lelkéig hatol az egész. Így a végére ennek a gondolatnak annyit, hogy a jó dolgok az ember komfort zónáján kívül történnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése